Hogy is nevezzelek?

Bukónak. Pedig benne voltam, megcsinálom. Mi az már, hogy a harminc napos jóga kihívást megcsináltam hatszor majdnem egy év alatt, de megcsináltam, erre írni nem megy.

Igaz, közben nem forr fel a testem és nem káromkodok a youtube videót fél szemmel sandítva, hogy nem bírok még egy levegővételig a fejemen állni. Az a kurva savászana a kedvencem, ott mindenki békén hagy.

Voltak kajalandjaim, talán ezért is volt ez a kis szünet. Ezt pedig szószerint, jézusom, életem esszenciája volt a szombat este. Nem akarok szingli történetekkel hozakodni elő, de csak levadászott engem egy budai díszpéldány, bordó pólóban, amit később összefogkrémeztem neki. Rohadt Scooter afterparty, egyáltalán mit kerestem ott BTK-snak öltözve, fogalmam sincs. Csak nem akartam otthon ülni, meg meleg volt, jól esett egy vice rozéból. De abból legalább hat.

Jó szövege volt na, amikor a horoszkópját kérdeztem, letette a piáját és szó nélkül tovább állt. Én lemerevedtem. Egy perc múlva persz jött röhögve, de hozzátette, ekkora faszsággal még egyszer nem jöjjek neki. Szóval a lovag, persze viszkizik, öcsém, mit gondoltál, hajnal négyig volt vonzó, aztán majdnem elestünk a biciklimmel, tönkretette a bandázsát is, szerintem ez a srác nem tudott biciklizni. Hajnal négyre olyan részegre itta magát, hogy átalakult kockahasmutogató hülyegyerekké, aki hangosan hangoztatta, hogy lakása van, focizik, és ötévente updateli a facebook profil képét, mert hogy férfi ne fényképezze magát. Sétáltunk felém, magamban mondtam, ez Lujza, ez most egy kibaszott nagy hiba lesz, tiszta főnyeremény, majdnem fel is szálltam a biciklire, amit a kezéből akartam kitépni, de oldalra nézek, végül is, szép bőre van, kedves a tekintete, szex meg elég régen volt, nem férjet kerestem a kilencvenes évek rave partiján. Ő pedig az elejétől nyílt lapokkal játszott és feltette a kérdést. A kisördög és az angyal hatalmas csatát vívott bennem, miközben Darude Sandstormja zuhogott a hangszórókból. Elgyengültem na.

Érdekes módon reggelre egészen kijózanodott és visszaváltott egy ugyanolyan burzsuj, ámde legalább kommunikáló, önirónikus, buborékban élő ficsúrrá, aki azért szívesen időzött nálam. Nevetett a vicceimen, én is az övén. Nem kényszerből. Nevetve olvasta fel nekem haverja üzeneteit, hogy na mi van, tesó, eddig maradsz a csajnál, na, az már hosszútávú kapcsolat. Én csak horkantam kicsit, néha hozzábújtam. Ilyen vasárnapi semmiség döglés volt, amiben szintén nem volt részem. Meg se kellett erőltetnem magam, maradéktalanul elégedett voltam, nem ostoroztam magam, hogy bassza meg csinálni kellene valamit, kint süt a nap. Na jó, egy túrát mondtam vissza. Utolsó percben. Na jó, kicsit ostoroztam magam.

Sosem volt még egy éjszakás kalandom. Alapvetően az van, hogy én egyiket sem annak szánom, de mégis így alakul. Kicsit aztán összetörök, ha mégsem hív, de igazából, a, én sem hívom őt, b, én sem hívnám magam. Elfelejtettem a vezetéknevét, mert hadarta (mondjuk. háromszor). Amikor elment, kicsit rámköszöntött az a kis lyuk, ami olyan szívesen invitál magába: a szégyenérzet bugyra. Nevetséges indokok miatt éreztem szégyent, mint amikor kislánykoromban maszturbálás(kezdemény)en kaphatott anyukám, vagy, amikor átállítottam minden faliórát mamámnál. Én nem vagyok jó kislány. De közben meg normális vagyok. De inkább egyik sem.

Nem tudom. Amit biztosan tudok, hogy tegnap már meg kellett volna jönnie. Eddigi életemben sosem késett. A testem lángol, bunkó vagyok, enervált és kialvatlan.

Igen, gyötörnek a világvége gondolatok. Egy, hogy fogalmam sincs, ki volt ez a fiú, kettő, hogy ez most mégis hogyan jött össze. Mert a nagy számok törvénye alapján nem. Sehogyan sem. Vagy csak ki vagyok merülve, a sok stressz, majd megjön. Fáj a derekam. Meg fog keresni a gyámügy. Mi lesz a gyerek neve? Ha az egyik legjobb barátom örökbefogadná de aztán mégis találkoznék viszont ezzel a kis mügeszemű Fittipaldival, majd hazudok? Vagy csak elrohanok? Megmondom a gyerekemnek az igazságot? Megfosztom vagy megkímélem? Hol lakunk majd? Hogy fogok én gondoskodni egy másik, pici lényről? Miért akart ő ennyire jönni?

A legfrusztálóbb az aggodalmon kívül, hogy a nem cigizés és nem ivás. Tegnap megittam még egy fröccsöt, az volt a határidő, szinte elhittem, hogy megjön. Nem jött a várva várt vérnéni, pedig félóránként surrantam ki a vécére, reménykedve kémlelve a bugyimat. Drámaian elszívtam egy cigit. Aznap a hatodikat, kiolvastam a Híd a Kwai folyónt. Ma már csak egyet szívtam, mert nagyon ideges voltam, főleg a turiban hozzám érő emberek miatt. Cikket olvastam a dohányzásról terhesség alatt. Halkan lépdeltem az emberek között és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy bassza meg, ilyen nincs. A nemivásomat és nemcigizésemet egyetlen hónap leforgása alatt mindenki észre fogja venni. Mindenki. Már most keresem a megnyerő kifogást. Már ma is csak az éltetett, hogy leküldök egy zacskó nachost és megnézem a Szogálólány meséje új részét.

Nem, nem veszek tesztet nyuszikáim. Még két nap reménykedés, éves meeting van a melóban, nem akarok 50 ember előtt összerogyni a vécéből kijövet egy műanyagpohárral a kezemben. A jelenlegi kétségemben még van egy kis harc és nosztalgia a régi életem iránt.

Ezt leírhattam volna stílusosabban is, és persze több előre beidőzített posztban, de sajnos a lelkiállapotom ezt most nem teszi lehetővé, mert szarok én a klasszik nézet sémára, írnom kell mert megöl az ideg. Írnom kell, mert lehet, hogy hátralévő életemben nem győzők majd eleget bocsánatot kérni. Szégyellni magam. Megint. Újra és újra.